Dícséret, gratuláció, kedvesség, szeretet kifejezése

Valami szöget ütött a fejembe tegnap!

Úgy kezdődött, hogy tegnap este egy "ismeretlen" hölgy - egy kisvárosi rádió műsorvezetője - emilben gratulált nekem a bloghoz. Nem volt semmi áradozás, csak egyszerűen elismerését fejezte ki, tetszést nyilvánított, megdicsért. Egy mondattal. 

Előző héten egyik blogtársam díjat küldött nekem, és már előzőleg is jeleztek néhányan, hogy olvasható, amit írogatok........ Jól esett és mentem tovább......

De ez a tegnapi eset megállított egy pillanatra. Az jutott eszembe, vajon eleget dícsérjük egymást mi emberek? Mármint a szeretteinket, családtagjainkat, ismerőseinket, háziállatainkat, kollégáinkat, barátainkat, szomszédainkat, a szomszédaink gyerekeit, a sajátjainkat,  a postást vagy  a fűszerest? Hogy miért? 

A szeretteinket, hogy szeretnek bennünket és hogy mi szerethetjük őket; 
a családtagjainkat, hogy nem élünk egyedül és nem üres lakásba megyünk haza és főként azért, hogy megtanítanak elfogadni másokat a hibáikkal együtt és a feltétlen szeretetre tanítanak minket;
az ismerősöket, hogy vannak nekünk és számon tartanak minket;
a háziállatainkat, ha mégis egyedül élnénk és üres lakásba mennénk haza,  boldoggá tesz azzal, hogy  ő kaparja örömében az ajtót, a puszta jelenlétünk elég neki;
a kollégáinkat, hogy megtanítanak alkalmazkodni, tűrni, békákat nyelni és emészteni, közben pénzt keresni;
a barátainkat, akik ismernek és mégis szeretnek és akiket megnyugtatunk azzal, hogy beismerjük nekik hibáinkat,
a szomszédainkat, mert adnak kölcsön mondjuk sót, ha otthon elfogyott és takaríthatjuk a füvünket az ő kutyája után is és ez ráébreszt, mekkora szerencse, hogy van házunk és füvünk;
a gyerekeiket, mert szépek és a hibáikat nem ismerjük;
a saját gyerekeinket, mert olyan kis helyesek, és még ha ismerjük is a hibáikat, önmagukért szeretjük őket, a mi testünk és vérünk és magunkat látjuk bennük és az élet csodái, és minden pillanatban elgyengülünk, ha rájuk nézünk és nincs is kockafejük,;
a postást, hogy helyünkbe hozza a gépjárműadót és  rájövünk, milyen jó, hogy van kocsink;
és a boltost, hogy megdicséri a frizuránkat vagy mi megdicsérhetjük az övét. (Az én boltosom speciel kopasz, de mindig van egy kedves szava:)

És persze ne feledkezzünk meg az idegenekről sem........ők a potenciális ismerősök, akikre szükségünk van, elvégre társas lény az ember és az ismerősökké vált idegenekkel van tele a világ. Ma, az internet világában a Föld bármely pontján bármikor szerezhetünk új ismerősöket és már nem vagyunk egyedül. Szóval legyünk hálásak az idegeneknek, hogy megdicsérnek ismeretlenül és kíváncsiak ránk és hogy megismerhetjük őket, meg ilyesmi.......

Tehát azt gondoltam, gyakran elfelejtjük kifejezni megbecsülésünket, tiszteletünket, hálánkat és szeretetünket mások iránt, amit érzünk ugyan, de magunkban tartjuk és nem adunk neki hangot. 

Akkor most fusson mindenki a telefonjáért és hívjon föl valakit, aki felkeltette az érdeklődését, kiváltott belőle érzelmet és mondja el neki. Vagy ragadja meg az egeret és írja meg, nem kell ömlengeni, csak pár szóban megmondani, ami tetszik. És elhallgatni, ami nem!

Benjamin Franklin is azt írta, hogy senkiről sem akarok rosszat mondani, és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok. 

Netán túl csöpögősre sikeredett ez a bejegyzés? Lehet, de ez  az érzés akkor  is közelebb van az érzelmi skála tetejéhez, mint a duzzogás, a haragosdi, a szomorkodás, az önsajnálat és társai.  Lepjük meg, aki megérdemli és ezzel tettünk a saját energiaszintünkért is egy jó nagy lépést.  :-))))

Kíváncsi vagyok a véleményedre. Ide írhatod :)